Syviis Q'Naepp

Kopp… kopp… kopp… Apró léptek zaja a szilánkos talajon … félelem… orrfacsaró bűz… s végül egy velőtrázó sikoly. Eső, nyári eső, patakozó könnyek keveréke… Forró éjszaka… vagy inkább hűvös? Apró léptek zaja a szilánkos talajon… Zihálás. Kopp… kopp… kopp… valaki követi. Őt? Egy árnyék suhan el mellette… nem, nem őt… Hanem Őt. Pisztoly villanása… kettő… két pisztoly, két árnyék… egymás felé fordulnak. S végül eldördül az egyik.
Szemeim tágra nyíltak, testem verejtékben úszott, mikor felébredtem abból a rémálomból. Már napok óta kínzott, és minden egyes nap egyre többet és többet mutatott meg magából. Kik lehetnek azok az árnyak? És ki fél ennyire? És ami a legfontosabb… miét álmodom én mindezt? Az első két napban úgy gondoltam ez semmit nem jelent, hisz mindenkinek vannak rémálmai. De hogy másfél hétig ugyanaz legyen, ráadásul mindig több és több, az enyhén szólva is nagyon furcsa volt.
Reszkető kézzel simítottam ki az arcomból az izzadtságtól odatapadt tincseimet, majd nagyot sóhajtottam. Odakint szakadt az eső, s annak a fának az egyik ága, amely a szobám előtt állt, göcsörtös ujjakként kopogtatott az ablakon. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A szemem az ágyam mellett lévő órára tapadt, és meg kellett állapítanom, hogy még igencsak korán van: csupán hajnali 4 óra. Odakint még sötét volt. Vissza kellett volna aludnom, tudom, mégsem voltam rá képes. Úgy döntöttem, megkeresem apámat, azt az embert, aki bár marhára fel tudott idegesíteni, mégis imádtam. Egy lány mindig az apjához kötődik jobban, nemde?
Kipattantam az ágyból, és magamhoz szorítottam a macimat. Félreértés ne essék, nem voltam már kicsi… annyira… 11 voltam. Mégis, a plüss valamiféle megnyugvást jelentett.
Kopp… kopp… kopp…
Az az átkozott faág!
Gyorsan kisiettem a szobámból, és egyenest a szüleiméhez tartottam… volna, ha nem hallom a konyhából dulakodás nyomait. Nyeltem egy nagyot, s lesétáltam a lépcsőn. Szépen, lassan, csak meg ne halljanak… vajon anyu az? Vele van?
- Ugyan, Harry… hisz mi barátok vagyunk, ugyebár. – Mély, ridegen szívélyes férfihang. Nem apámé. Egy idegené. Tettem még egy lépést előre, csak hogy jobban halljak. Tudni akartam, mi folyik ott. Ám meztelen talpam alatt megnyikordult a fapadló. Gyorsan kapkodtam a levegőt. Egy árny takarta el előlem a konyhából kiszűrődő fényt. Reméltem, hogy apám az. Felpillantottam… Nem ő volt.
Páni félelem fogott el.
- Ejnye… csak nem ki akartál minket hallgatni? – Gyilkos vigyort villantott rám, s rosszallón csóválta a fejét. – Hát olyan neveletlen lennél, mint az apád?
Ennyi nekem bőven elég volt. Futásnak eredtem. Kivágtam a hátsó ajtót, és kirohantam a kertbe. Elég sok fa volt ott, én pedig reméltem hogy elbújhatok az egyik mögé. Így is tettem.
Ziháltan lélegeztem, úgy vártam, mi fog történni. Jó darabig semmi. Némán hallgattam a zuhogó eső hangját, ami általában nyugtatóként hatott volna rám, ám most csak még jobban felidegesített, arról nem is beszélve, hogy az a rohadt faág kopogtatott a velem szemben lévő hálószoba ablakomon. Mi történik bent? Dulakodnak? Beszélgetnek? Ahogy a férfit elnéztem, tuti hogy nem… Anyu tud erről? Vagy nem? Olyan mélyen alszik hogy nem hallja az egészet, vagy csak gyáva ahhoz, hogy lejöjjön megnézni, mi történik? Az is lehet hogy apunak sikerült elkergetnie őt…
Hirtelen üvegtörésnek a hangját hallottam. A házunk előtt. Mi történt? Meg kell tudnom. Elindultam előre, csak szépen, lassan… dehogy lassan! Az előbb sem mentem vele semmire! Elkezdtem szaladni, s éreztem, ahogy kicsi üvegszilánkok vájnak a bőrömbe. Féltem, rettenetesen féltem.
Apró léptek zaja a szilánkos talajon…
… Félelem…
Előttem megláttam kirajzolódni egy ismerős alakot. Apám! Ott állt tőlem pár méterre, és a jobb karját fogta. Elfintorodtam. Borzalmas bűz kúszott be az orromba. Milyen is… talán égett hús. Égett, rothadó hús.
… Orrfacsaró bűz…
Valaki felordított. Nem tudtam megállapítani ki, talán pont apu… nem akarja hogy itt legyek? … Vagy a fájdalom..?
… S végül egy velőtrázó sikoly.
Összeszorítottam az állkapcsom de nem bírtam tovább, éreztem amint fájdalomtól égető könnyek folynak végig az arcomon. Melegem volt, de mégis fáztam, reszketve fontam magam köré a karomat.
Eső, nyári eső, patakozó könnyek keveréke… Forró éjszaka… vagy inkább hűvös?
Szaladni kezdtem. Apám felé. Muszáj segítenem! A talpamban tompán lüktetett a fájdalom az üveg okozta sebek miatt, de nem érdekelt.
Apró léptek zaja a szilánkos talajon…
Valaki hangosan, egyeletlenül lélegzett. Mögöttem. De nem fordultam meg, csak szaladtam tovább. Hiszen segítenem kell…
… Zihálás…
Kopp… kopp… kopp…
Az az idegesítő faág még idáig is elhallatszik?! Csupán azért, hogy még jobban rettegjek, ugye??! Valaki elment mellettem. Nem láttam ki az arcát, csupán a feketeséget, de biztos voltam benne hogy az idegen az. Ki más lenne?
Valaki követi. Őt? Egy árnyék suhan el mellette… nem, nem őt… Hanem Őt.
Felé tartott. Afelé az ember felé, akire világéletében felnéztem. Fejvadász volt. Tudtam mi az, és tiszteltem ezért. Ugyanakkor féltettem, pontosan az olyanok miatt, mint ez az idegen. Akinél pisztoly volt. Rémülten meredtem a két árnyra. Mindkettejüknél az volt.
Pisztoly villanása… kettő… két pisztoly, két árnyék…
Ne. Ne… ne, ne, ne, ne, ne… NE! Egymás felé fordították őket. A torkomra forrt egy sikoly, tagadólag rázni kezdtem a fejem. Nem történhet meg. Velünk, itt és most NEM!
De igen.
… egymás felé fordulnak. S végül eldördül az egyik.
Az ismerős alak, a számomra oly kedves, tisztességes alak holtan rogyott a földre.